Itt olvashatod a BMSZ hivatalos közleményét

Most hogy a mentési munkálatok gyakorlatilag lezárultak Olaszországban szeretnénk tájékoztatni a Látogatókat a tegnapi tragikus eseményekről.

Amint azt már röviden leírtam tegnap délután a Gortáni expedició első kijövő csoportja Szabó Attila, Erdei Anna és Kriston Szilárd telefonon megkereste a Barlangi Mentőszolgálatot azzal a kéréssel hogy riasszuk az olasz hegyimentőket mert elvitte őket egy kisebb lavina amiből szerencsésen megmenekültek, de továbbhaladni nem tudnak és nem is mernék megkockáztatni.

Mi felvettük a kapcsolatot az olaszokkal akik közvetlenül is egyeztették velük a megadott GPS koordinátákat, de nem sokkal ezután hiába csörgettük a telefonjukat azt nem vették fel. Sajnos időközben kiderült hogy a helikopter sem tud a rossz idő miatt felszállni ezért gyalogosan indultak a keresésükre de a helyszint a sötétség és a folyamatos lavinák miatt megközelíteni sem tudták, fényeket és hangokat sem lehetett hallani.

Reggel sikerült az olasz hegyimentőknek a helyszínre jutniuk ahol megtalálták Kriston Szilárdot aki önerejéből mászott ki az alól a hatalmas lavina alól ami a nyáron táborhelyként használt réten érte őket, majd megpróbálta társait is megkeresni de sikertelenül. Megmutatta a mentőknek a helyet ahol társait sejtette és a keresők sajnos meg is találták a két élettelen testet, nem lehetett már rajtuk segíteni.

Szilárdot helikopterrel biztonságos helyre szállították, majd a Magyar-barlang bejáratához repültek ahol a délelőtti órákban újabb csoport kijövetele volt esedékes. Őket (Kismoha, Surda és Kugyela Lóri) helikopterrel vitték le a völgybe. Jelenleg még négyen vannak a barlangban a Leó vezetésével, ők minden bizonnyal pénteken jönnek a felszínre, ahol instrukciókkal ellátott levél várja őket és amint jelentkeznek őket is helikopterrel viszik le a hegyről.

A BMSZ titkára

2006.02.22

forrás: www.caverescue.hu

Események egy túratárs szemszögéből

Bubbáék (Bubba, Anna, Szilárd, Pataki Dénes) múlt csütörtök este indultak a Caninra. Kimentem hozzájuk a parkolóba, egy túralécet kértek tőlem, mindenféle információkat cseréltünk és egyeztettük a részleteket. Negyed órás beszélgetésünk alatt a Gortaniban tájékozódás mellett szóba került a gyereknevelés, meg a lavinaveszélyes Tábor-rét is.

Péntek délután negyed hatkor kapram a következő smst:
"Bejarat OK. Ido tiszta. 1 ora mulva indulunk az X ponthoz. Holnap tura az aragonit folyosohoz. Dini az X pontnál var be titeket, nem jon ki vasarnap."

A két másik csapattal (Kismoha, Surda, Lóri és Markó Gábor, Ács Viktor, Leó) szombat hajnalban indultunk Budapestről, elcsíptük az egyik utolsó felvonót. A funívia felső állomásából kilépve szólított megy egy síelő, és miután megtudta, hogy a Gortaniba megyünk, közölte, hogy aznapról másnapra egy méter hó várható.

Kemény firnre hullott térdig érő porhóban, ködös-felhős időjárási viszonyok mellett aránylag gyorsan (kicsi volt a csapat) 2-3 óra alatt elértünk a Magyar-barlangig. Mindent összetéve átlagos téli canini körülmények voltak.

A lakályosra berendezett X-ponthoz mindig szívmelengető érzés megérkezni - Bubbáék a szomszédban, a Papp Ferences bivakban laktak, és még nem voltak otthon, bőven a lefekvésünk után csörömpöltek elő az Aragonit-folyosó irányából. Megbeszéltük, hogy megalusszák a 8 órájukat, aztán másnap, vasárnap délelőtt indulnak kifelé.

Másnap reggel átmentem hozzájuk, és amíg szedelőzködtek, fölidéztem a bakonyi srácok tavalyi balesetét, meg azt, hogy az olasz barátaink fárasztó, egész napos-éjszakás túrájuk után inkább órákat ültek még a föld alatt, de semmiképpen nem akartak reggel előtt kiérkezni, és általában mindent, amit a téli Caninról tudtam. Tudatosan nem bújtam a tanács- és utasításosztó expedícióvezető szerepébe, és nem is volt rá szükség, Bubba maga vonta le azokat a konzekvenciákat, amiket sugallani akartam. "Ítéld meg", ezzel zárult a beszélgetés.

Kezet ráztunk, és elindultak a felszín irányába.

Csapatukból Dénes, eredeti terveinknek megfelelően velünk maradt. Számunkra megkezdődött az egyhetes barlangi kikapcsolódás, a maga kimondhatatlan örömeivel, izgalmaival és izmokban bizsergő fáradtságával.

Kismoha, Surda és Lóri, szintén a terveink szerint, két föld alatt töltött kutatónap után, kedd reggel indultak a felszínre. Körülbelül ekkor szállt le Szilárdhoz a Tábor-réten az olasz mentők helikoptere.

Szerdán négyen maradtunk a barlangban (MGábor, ÁViktor, PDénes, Leó) és a Dr. Bete kürtőjének kimászásával foglalatoskodtunk. Gábor és Viktor délután hazamentek, és a bivakban találkoztak Ádám Zsoltival és Papóval. Ők a trieszti barlangi mentőszolgálat tagjai, és azért érkeztek, hogy tájékoztassanak az eseményekről, és a felszínre kísérjenek minket, mert a hét további részében újabb időjárás-romlás volt várható, ami a mi csapatunk eredeti terveinek megfelelő vasárnapi lejövetet, illetve a helikopteres szállítást lehetetlenné tette volna.

A mászás végeztével Dénessel hazafelé tartottunk, és ott, ahol a Három Nagy Termek felől a Litoklázis-folyosó irányában haladva el kell kezdeni görnyedni összefutottunk az elénk jövő Zsoltival és Viktorral. Azért indultak hozzánk, hogy ne hagyjunk semmi fontosat a kutatási területen, amiért visszamenni további időveszteség lett volna. Zsoltinak nagyon megörültem, de egyből feltűnt, hogy csúsztatva fogalmaz. Dénest Viktorral előre küldte, és részletesen beszámolt a történtekről.

Az alpesi mentőszolgálatoknak van egy szabálya, miszerint a mentettektől el kell zárniuk minden információt, ami megterhelheti őket. Zsolti természetesen nem ezek szerint járt el, hiszen nem szorultunk mentésre, csak a 17 éves Dénes tájékoztatásával vártunk a felszínre érkezésig. Mindenesetre a sajtót úgy informálták, mintha az előírásoknak megfelelően jártak volna el.

Szerda este 10-re értünk az X-ponti bivakba, összevakaróztunk, és éjfél körül elindultunk a felszínre. Az időjárás-előrejelzés szerint csütörtök reggel lehetett tiszta repülőidőre számítani, és semmiképpen nem akartunk erről lecsúszni, meg amúgy sem tudtam volna aludni. Jobb ilyenkor két degeszre tömött zsák rángatásával kissé lekötni magamat.

A trieszti mentőknek nemrégiben volt gyakorlatuk a Magyar-barlangban, és a Csóka-aknáig lent hagyták a telefonzsinórt. A bejárati öltözőteremben alakították ki a felszíni bázist, ahonnan meg működött a rádió-kapcsolat a sella neveai kaszárnyával. A bivakban Papo csak rácsippentette a mikrofont a vezetékre, és a világ bármely pontjával beszélhetett. Az online technikai részinformációkra sok kaotikus sajtóbeszámoló épült.

Hajnali négy felé érkeztünk a bejárati terembe, ahol Davide és még egy srác vártak kajával és borral. Átöltöztünk, összepakoltunk, és amennyire a rendelkezésre álló szeszekből telt, kikapcsoltam magamat - fél nyolcra ígérte magát a pilóta.

Csütörtök reggel a helikopter a pénzügyőrök (Guardia di Finanzia) kaszárnyája mellett szállt le, és a hegyi és barlangi mentők testőrként védtek bennünket a riporterek rohamától. A kaszárnyában meleg teával és tapintatos gesztusokkal vártak minket.

Elvállaltunk egy sajtótájékoztatót is - a legjobb korrekt információkat leadni. Vagy harminc riporter verekedett egymással a helyekért egy kis helységben, és egyiküket kinevezték szószólónak. Zsolti tolmácsolásával tett föl 8-10 normális kérdést, amire informatívan lehetett válaszolni, korrektnek éreztem a helyzetet. Végeztek, és elkezdtek összepakolni, kimenni, mikor egy tv2-s faszi négykézláb elém mászott és a pofámba tolta a mikrofonját. A harmadik kérdése nagyon geci volt, elküldtem a kurva anyjába, majd ismét. Ennyi volt a botrány.

Este 8ra érkeztünk haza, egyből a Pálkocsmába.

Ádám Zsolti, mikor lejött hozzánk a barlangba, már másfél napja nem aludt és nem evett semmit, overállban-slószban várta, hogy felszállhasson a helikopter. Általában mindenkitől - még az olasz újságíróktól és tévésektől is - segítőkészséget és megértést kaptunk.

Mindenkinek köszönöm a segítséget.

Jó szerencsét
Leó
2006. február 27.

A túlélő beszámolója

Kriston Szilárd vagyok,a Gortani lavina túlélője. Eddigi hallgatásom oka, hogy nincs internetem. Barátoktól tudom,hogy sokan szeretnétek tudni, mi történt.

Eredetileg vasárnap akartunk elindulni a barlangból. Négy óra körül értünk az Enyém terembe, Bubbával felmentünk megnézni a felszínre, milyenek az időjárási viszonyok. Esett a hó és köd volt. Úgy döntöttünk,hogy még egy éjszakát a barlangban töltünk. Bubba felhívta BP-t és értesítette a változásról. Én a feleségemet hívtam. Másnap (hétfőn) reggel 8 óra körül indultunk el. A hó nagy volt, ezért a zsákokat hátrahagyva, ösvényt taposva tudtunk csak haladni. Az első lavina 200-300 méterrel a nyári tábor előtt sodort el minket, de ebből szerencsésen és könnyen kikerültünk. Ekkor döntöttük el, hogy helikopteres mentést kérünk. Innen mindenképpen el kellett mennünk, hiszen ez egy lavinaveszélyes hely volt, azonkívül helikokopter leszállásra alkalmas helyet kellett találnunk. Tovább indultunk a nyári tábor széléig. Ez a hely ideálisnak tűnt minden szempontból. Leraktuk a zsákokat, Bubba felhívta Nagy Mohát, és kérte a segítségét. Ő mondta, hogy intézkedik. Bubba hóbivakot kezdett ásni,Anna és én kitapostuk a havat a leszállópályáig. Közben Ádám Zsolti értesítette Bubbát, hogy riasztotta a hegyimentőket és hogy jelöljük ki jól látható, élénk színekkel, hol vagyunk. Mielött ezt megtehettük volna, észrevettük, hogy tőlünk kb. 250 méterre, a Billa Pec oldaláról egy nagy hófal leszakadt. A távolság miatt arra is volt kis időnk, hogy megnézzük, merre megy. Bubba kiáltott, hogy el fog minket kapni. Ő és Anna egy fa mögé ugrottak, én, mivel a kitaposott úton álltam, azon kezdtem el rohanni. Futás közben sodort el a lavina és kb. 10 métert sodort magával.Ahogy megállt velem, a bal kezemmel légkamrát csináltam az arcom előtt. Amennyire lehetett, felnyúltam és próbáltam elsöpörni a havat. Halvány fényt láttam átszűrődni, ez megnyugtatott, mert kb.40 cm havat sejtettem csak a fejem fölött. Megpróbáltam megmozgatni a lábam, felsőtestem, de olyan volt, mintha gipszben lettem volna. Ugy döntöttem, hogy egy ideig nyugton maradok. Ez nem esett nehezemre, mert segítségre számítottam a hegyi mentőktől és Bubbáéktól, akik reményeim szerint jobb helyzetben voltak, mint én. Kb. egy órát tölthettem mozdulatlanul, csukott szemmel, amikor észrevettem, hogy arcom előtt elolvadt a hó és fönt egy kis lyukon át látom az eget. Amennyire tudtam felnyúltam bal kezemmel, kitágítottam a lyukat és megláttam egy fát.Ezután elkezdtem a havat kifelé termelni a mellkasom elől és a jobb kezem felől. Kiszabadítottam a jobb kezemet, azzal a jobb lábamat majd a lábamat magam alá húzva a könyökömet kitámasztva erőből kinyomtam magam, ehhez kb. 3-3,5 órai küzdelem kellett. Egyből elkezdtem a Bubbáékat keresni, letörtem egy fa ágát és ahol álltak elkezdtem a havat szúrkodni. Nagyon hamar sötétedett ezért döntenem kellett, hogy mitévő legyek. Vissza akartam menni a barlanghoz, de eltévedtem. Megpróbáltam direktbe lemenni Sella Nevea-ba de lefelé menet rájöttem, hogy reménytelen, megpróbáltam SOS-t pijjogni, hátha valaki felfigyel erre. Visszafordultam, megláttam egy nagy fenyőfát, amelynek földig érő ágai közé befúrtam magam és ott állva töltöttem az éjszakát. Másnap reggel 6 óra körül visszamentem a történtek színhelyére és tovább kerestem a társaimat. A helikopter érkezéséig minden keresési és segélykérési kísérletem kudarcba fulladt. A segítség 8,30-kor érkezett meg. Miután leszálltak az egyik hegyimentő kérdezete, hogy, merre vannak a társaim. Mondtam, hogy a hó alatt. Rövid keresés után az általam meghatározott helyen előszőr megtaláltuk Bubbát és utána Annát (kb. 2 méter hó fedte Őket). Próbálták Őket újraéleszteni, de sajnos sikertelenül. Ezután levittek Sella Nevea-i rendőrségre, ahol felvették a jegyzőkönyvet.
...

Mind a mai napig erősebb bennem a barátaim elvesztése okozta fájdalom,
mint a saját megmenekülésem fölött érzett öröm.