Új bejegyzés Frissítés

2007.05.17. 22:19

Barlangász himnusz Fenn már kigyúlt az éjszaka Színes fények ragyognak szerte-szét, De a patak nem hozza el nekünk A csillagok neszét. Ott fent barátok alszanak, Kik ránk gondolnak talán még, De itt lrntsötétek a falak, Csak a karbidlámpa ég. Sej-haj nem bánom én Ha siromon nem lesz kereszt, Ki nem látta még a csend világát, Ügysem érti ezt. Foltos ruhájú víg legény, Próba útján nem kiséri gond, Hegy-királynő csoda birodalmát Két kezével vájja a bolond. Csepkő palástba öltözik, Tudja, Ő lesz a világ rész-ura, De addig sok ezerszer gyúl ki Még a felszinen az éjszaka. Sej-haj nem bánom én Ha siromon nem lesz kereszt, Ki nem látta még a csend világát, Ügysem érti ezt.

2007.05.16. 13:28

Elhunyt szolfézstanáromhoz Anna nénihez   Ülök az ágyon és arra gondolok, Emléked öröké fájni fog. Az arcod, a hangod, a mosolyod, Minden egyes nap eszembe jut.   És holnap, meg holnapután, S évekkel ezután, Nem találkozom veled, Pedig nagyon szerettelek.   Ülök az ágyon, és Rád gondolok, Hiányod örökre fájni fog.   Sántha Áron 2006.03.04

2007.05.16. 12:34

Emlékül A világ távoli szegletében, A pálmákat nézem a naplementében, És tudom barátaim fenn nyugszanak az égben! Testük és lelkük találkozik eggyütt, Szivünkben örizzük emlékük és tettük. Jóban és rosszban, sírtunk és nevettünk, Mi voltunk értetek, és Ti mi értünk! Barátságunk örökkön megmarad, Gondolatok kellenek ide, s nem szavak! Túráinkon vigyázzunk egymásra mint ti tettétek velünk, Közösen örültünk ha valamit elértünk! Viszük tovább a fényt és a lángot, Barátaitok, és a GUBACS mindig gondol rátok! CSaládotok fényei, Ti végleg lepihentek, Szeretni fognak ők, bármerre is mentek!   Szabó Dénes 2006.02.22

2007.01.28. 11:37

Egy csapattárs búcsúja Lassan hat éve ,hogy a GUBACShoz kerültem, Bubbát először mint szigorú oktatómat ismertem meg, akinek komoly elvárási voltak felénk, leendő lelkes barlangászok elé, bevallom szigorúsága miatt akkor tartottam is tőle. Céljának érezte hogy minél jobb, képzettebb fiatalok kerüljenek ki az ő keze alól is. Később kiváló sporttársat ismertem meg a személyében, akire mindig lehetett számítani és rendkívül módon figyelt a társira, törekedett a legnagyobb biztonságra. Igazán közel az elmúlt 2-3 évben kerültünk egymáshoz már nem csak mint haverok, azt hiszem mindketten éreztünk hogy már nem csak egyszerű és felületes a viszonyunk amit csak a közös sport köt össze. Szerettük, kerestük egymás társaságát. Gyakran szerveztük úgy a dolgokat mostanában, hogy ha lehet egy autóba, egy csapatba kerüljünk. De igazán soha nem mondtuk ki hogy már egymásnak Barátaivá váltunk. Életem első versenyen elért helyezését (Lakatos Kupa) vele és a Szilárddal értem el, ekkor döntöttük el hogy a rákövetkező évben is együtt indulunk és igyekszünk majd még jobb helyezést elérni. De ezt a törekvésünket így Együtt már sajnos nem tudjuk elérni. És hogy az élet néha milyen megdöbbentő tud lenni: másfél héttel az indulásuk előtt éppen az Attila tiltotta meg, hogy velük menjek akkor, avval az indokkal, hogy nincs biztosításom. Én is ott lettem volna. Erdőt először egy trieszti "barlangos kiránduláson" ismertem meg, bár előtte a Bubba már mesélt róla és látásból is ismertem. Az a közös kirándulásunk olyan jól sikerült, hogy a viszonyunkat végérvényesen megpecsételte. Ez az utunk annyira megmaradt bennünk, hogy az idén tavaszra tervezett trieszti túrára Anna már jó előre mondta nekem: "Hú Zé ugye együtt megyünk Triesztbe, na ugye együtt megyünk Triesztbe?". Azt hiszem Mindketten már nagyon vártuk, várjuk azt az áprilist. Egyszer mikor először átmentem hozzájuk Újpestre éppen felújítást végeztek és az Attila megkért, hogy segítsek nekik. Tulajdonképpen késő estig építettünk és nem sok időnk volt egymással foglalkozni, ez az Annának annyira rosszul esett, hogy emiatt egy-két nappal később megkeresett és azt mondta nekem, hogy szörnyen kínosan érzi magát hogy dolgoztattak. Pedig én szívesen segítettem és egyáltalán nem vártam el tőle olyanokat, amiket ő a minimumnak gondolt. Zenetanárként számos hangszer volt náluk, mindig a gitárhoz nyúltam, hála neki már tudok két akkordban gitározni is, és sokat énekeltünk együtt hárman. Úgy gondolom, mindenféleképpen meghatározó egyéniségek voltak az életemben, de sajnos csak rövid ideig élvezhettük kibontakozó barátságunkat. Emléküket sohasem fogom elfelejteni! Lőrincz Géza (Gubacs) Budapest, 2006. február 24. forrás: www.gubacs.hu

2006.12.03. 15:02

Hóesésben... Attila és Anna sírjánál Még el sem sírtam (érted) minden könnyemet, S ím: a súlyos lepel ismét betemet... De most ne félj! Csak nyújtsd ki két kezed, melletted van már "örök" kedvesed Ki mindörökre egy Veled... Istenem! Miért csak így engedted ezt? Lázadó lelkem tévelyeg, arcomon forró könny pereg, kezemben a rózsa megremeg, és a könnyű hófüggönyön át szelíd mosolyod feldereng... Így őrizlek, ég Veled! 2006.11.04 Koncz Jutka néni

2006.12.03. 14:45

Útban hazafelé... SELLA NEVEA 2006. február 20. A lezúduló végzet hangos robaja, a felismerés iszonya, kedvesed elhaló sikolya arra késztet, hogy fuss oda. Oltalmazó, erős kezed gúzsba köti gyilkos közeg. Kíntól torzul el arcod, fejedet megadón lehajtod, nem hallja már úgysem hangod. De lángoló szived felett Egy könnypatak felé ered... Koncz Jutka néni

2006.11.08. 08:18

Búcsúztató  2006. március 8. Barátaim! Nehéz feladatot kaptunk a mai napra a sorstól. Két társunktól, barátunktól kell végső búcsút vennünk. Anna és Bubba alig több mint két hete szenvedtek végzetes balesetet Észak Olaszországban, egy boldog barlangászattal töltött pár napos túráról hazafelé tartva. Elsőként Annáról szólnék pár szót, tolmácsolva a hozzá legközelebb állók, klubtársainak a Pizolit Barlangkutató egyesületnek szavait. ............ Bubbáról egyik talán legjobb barátjának és a kezdetektől társának, Szabó Dénesnek szavain keresztül emlékeznék meg: .......... Ezek voltak a legközelebbi barátok, társak búcsúszavai. Mint kezdtem, búcsú a mai napra rendelt feladatunk. De csak a testüktől fogunk búcsúzni emlékezetünkben továbbra is velünk lesznek majd. Mert, amikor majd a Pálban Bakót rendeltek, vagy a Hágó kupán lekváros bölényt esztek, mindig eszetekbe fog jutni Bubba barátunk. Anna és Bubba! Kik hitünk és reményeink szerint Ti most egy felhő széléről láblógatva nézitek e tömeget. Benneteket arra kérlek, szintén ne felejtkezzetek meg rólunk. Ha az égi sziklák, csúcsok, aknák és kanyonok meghódítása közben jut egy kis időtök még ránk, akkor segítsetek nekünk, ahogy eddig is tettétek. Hogyha majd egy túra vége felé egy szűkületben megakad a begünk, kérlek benneteket, taszítsatok rajta egyet! Ha a gyakorlat sokadik órájára nehézzé válik majd a hordágy, akkor billentsétek meg a sarkát egy kicsit, hogy könnyebben vihessük tovább! Aztán persze menjetek, és fedezzétek fel a fenti világ csodáit ugyanolyan lelkesen, mint tettétek velünk sok éven át. A Magyar Barlangkutató Társulat és a Magyar Barlangi Mentőszolgálat nevében megköszönöm Nektek, hogy ismerhettünk benneteket! forrás: www.caverescue.hu

2006.11.08. 08:16

IN MEMORIAM - Erdei Anna - Szabó Attila Ma életem két legmeghatározóbb élménye történt velem. Az egyik egy fantasztikus kaland, a másik egy tragikus történet. Egy több napos dzsungeltúráról vagyok hazatérőben Thaiföld egyik lakatlan vidékéről, miközben értesültem egyik legjobb barátom és kedvesének halálhíréről. Olaszország egyik magyarok által kutatott barlangjából, a Col Del Erbe rendszer Abisso Gortani-barlangból kiérkezve lavina áldozata lett Szabó Attila (Bubba)(33) és Erdei Anna (Erdő)(31). Bubba barlangász pályafutását nálunk kezdte 1994-ben. Igazi lelkes társ volt, melynek köszönhetően megalapítottuk a GUanó BArlangjáró CSoportot 1996-ban. Alelnökként, majd raktárosként lelkiismeretesen végezte kimagasló munkáját. Szabadidejét a barlangászat, a magashegyi túra és a sziklamászás kötötte le. Barlangi túravezetőként 1997-ben végzett. Végigjárta a hegymászótanfolyamokat is. Ebben a sportban is sikeres volt, melynek eredményeként a magyarok közül elsőként meghodította tarsaival az Illimani közel 7000m magas csúcsát. Szíve mégis a barlangászat felé húzta jobban. Aktívan részt vett a tanfolyami oktatásokban, lelkes, de szigorú tanár volt. Nagy elvárásai voltak magával, és társaival szemben is. Felsorolhatatlan mennyiségű hazai- és külföldi barlangtúrán, expedíción vett részt. Csoportunk húzóembereként és túravezetőjeként több ilyen túrát szervezett maga is, alapos precizitással, mindenre kiterjedő figyelemmel. Magabiztos, határozott egyénisége kimagasló felkészültsége révén került a Magyar Barlangi Mentőszolgálat (BMSZ) tagjainak sorába. Munkahelyén agrármérnökként szintén remekül megállta a helyét. Eredményességét és azt a sok energiát, amit ebbe a sportba fektetett jelezte, hogy számos barlangászverseny győzteseként állhatott éremmel a nyakában (Lakatos-kupa, Hágo-kupa). Fájó szívvel búcsúzunk Tőle és kedvesétől, pótolhatatlan veszteséget jelentve szüleinek, hozzátartozóinak, barátainak, egyesületének, társadalmunknak, és mindenkinek, aki ismerte őket és szerette! Igazi barátom volt, tudtam bármikor számíthatok a segítségére, sajnos mikor ő szorult segítségre, az már későn érkezett. Mindnyájan tudjuk, akik az extrém sportoknak szenteljük az életünket, hogy folyamatosan képezni kell magunkat, megismerni minél jobban a természet, a technika és társaink erőforrásait. Azonban bármennyire is vigyázunk, tudjuk, hogy a természet erői legyőzhetetlenek. Képességeink határán mozgunk, és vissza-vissza táncolunk, ha az életünkről, társaink életéről van szó. A kalandvágy, az izgalom, a felfedezés élménye minden egyes túrán visszatér, és új küzdésre, a nehézségek leküzdésére sarkallnak, azonban számos veszély leselkedik Ránk, mikor csak a szerencsében bízhatunk. Szabó Dénes forrás: www.gubacs.hu

2006.11.08. 08:12

Nehéz ezt elhinni. Sokunknak megadatott az a szerencse a sorstól, hogy ismerjük ezt a rétet. A Bila Pec tövében megbúvó élénk zöld, dimbes-dombos mezőt fantasztikusan lekoptatott és csodásan lecsiszolt, hol ébenfekete, hol ragyogóan fehér mészkősziklák veszik körbe egyik oldalról. A másik oldalról mesebeli fenyves, benne olyan rejtett csodákkal, mint Szirtszakáll mérges arcéle, vagy a Magyar barlang bejárati aknája. A körpanorámát lezárandó északi irányból a völgy nyílik meg, mely az elképzelhetetlenül távoli civilizációt hivatott jelképezni. A völgyi panorámát egyébként a fűrészeink által megnyomorított gyalogfenyők indítják, melyek csúfságukkal és halálukkal mégis nemes célt szolgáltak, hiszen számos mérhetetlenül boldog esténket édesítettek meg miután tábortűzként szolgáltak egy lelkes és boldog társaságnak. Más halált nem tudtunk elképzelni ezen a réten. Másnak az eltűnésével, elmúlásával sosem számoltunk, mint a következo, kivágásra ítélt gyalogfenyőkével. Hány esőtől terhelt, de mégis csodálatos és soha el nem felejthető nyári napot töltöttünk a tábori szocializáció csúcsát jelentő"punga" alatt. Hányszor gondoltunk arra, miközben az esőfüggönyön keresztül bámultuk egyre tompuló szemmel a szemközti angyaltornyokat: "Mi vagyunk az élet császárai!" Hittük ezt, nem csak gondoltuk. Hiszen volt egy helyünk ebben a rohanó világban, ami csak a miénk volt. Buckalakók és hegylakók vívták kitartó és soha véget nem érő háborújukat a vízért. Éjszaka meselények, vízgollamok és sörszisszentő manók vették át az uralmat, a múlandóságát felmérni képtelen emberektől. Mikor először, egy régi pünkösd alkalmával megláttuk ezt a helyet, önfeledten tapostuk a lucskos és gusztustalan, nyár elejére megmaradt méteres havat, és csak forgattuk a fejünket hitetlenkedve. Többször összenéztünk, és számtalanszor kimondtuk: "Ez de jó táborhely lesz!". És lett. Hatalmasat adott nekünk ez a hely és ez a hegy. Álmaink váltak valóra, és tudtak helyettük nőni új álmok. És azok is teljesültek! Egyre közelebb kerültünk egymáshoz, majd az ember természetének megfeleloen, mint hullámvölgyek és hullámhegyek változtak kapcsolatrendszereink. De már szavak nélkül is értettük egymást, és mindezt ennek a varázslatos helynek köszönhetjük. Mindig úgy gondoltam erre a helyre, mely nem csak az új barlangok és eredmények sokaságát, hanem életem társát is megadta nekem. Hihetlenül nagy és felemelő érzés volt, mikor egy régmúlt nyáron, az Olaszország más területein túrázó barátaink hazafelé menet még megálltak egy pár napra, és azt a pár napot itt töltötték velünk, bekapcsolódva az aktuális nyári tábor munkájába. Egyikük egy egész napon keresztül vágta a fát, csakhogy estére sohasem látott máglya mellett üvölthessük a csillagos égbe boldogságunkat. Mindenhová be tudtam helyettesíteni a halál, az elmúlás tényét, de nem erre a rétre. Ehhez a varázsmezőhöz nem lehetett társítani ezt az megmásíthatatlan tényt. És tegnap szembesülni kellett vele, hogy nem így van. Két társunk, barátunk utolsó, hegyek között töltött éjszakája ezen a réten múlt el. Sajnos, már élettelenül. És most hajnalban csak feküdtem az ágyamban, és nem jött álom a szememre. Mert nem tudom elhinni. Társaink, barátaink haltak meg. Hiába várja Őket haza családjuk, hiába akarták az életet kéz a kézben együtt élni. Már nem engedik el egymás kezét. Barátaink haltak meg. Egész nap próbáltuk a megmásíthatatlan és el nem fogadható tény hatásait a leginkább érintettek irányába közölni, közöltetni. Barátok vállalták a léleknyomorító feladatot, közölni a szülőkkel, testvérekkel. Ezen tettük kívülálló számára értelmezhetetlenül nehéz és emberfeletti volt. Tettük, tették mindezt azért, hogy nehogy (!) a média vigye meg a hírt. Embertelen és profitorientált, de mégiscsak segítőkész biztosítótársasággal tárgyaltunk. Úgymond intéztük, amit tudtunk. Sajnos, van gyakorlatunk benne. Barátaink haltak meg. És megint mások mintegy a munkájukat végezve fájdalmon és halálon átgázolva a szenzációt keresték. Milyen ember az, aki képes lenne a fiát, lányát előző nap elveszítő, d a hírrel csak pár órája szembesülő anyával, öccsel riportot akar készíteni az esti rémhiradóba? Szar ember. Vajon mit kérdezett volna? Hogy törölte volna le a könnyeket? Vagy csak felvett volna egy nagytotált, majd az arc élén lepottyanó könnycseppel zárta volna a riportot? Mit tett volna a lélek legmélyérol feltörő zokogással? Mely úgy fáj a hallgatónak is, mintha a saját lelkét szorítanák össze és marcangolnák széjjel vasba zárt kezek. Milyen munka ez? Milyen állás? Szar állás. Nem mentség, hogy ez a munkája! Nem kötelezo tenni. Ne jöjjön ezzel, hogy valakinek ezt is meg kell tenni. Nem kell. Mire számított az az újságíró, aki miután a hír hallatán autóba pattant, hogy a helyszínen képes riportot készítsen, az olasz osztrák határon felhívta a túlélő fiút, és tőle "excluzív" riportot kért? Természetesen visszautasítást kapott, Ő találkozni sem kívánt vele. Majd ezek után a BMSz bázisát hívva ez az újságíró arra kért minket, hogy azért adjuk meg a srác tartózkodási címét, hogy személyesen odamenve amjd Ő meggyőzi a túlélot. Természetesen visszautasítottuk. De mégis mire számított? Van ezeknek lelkük? Nehéz elhinni. És éjszaka a táborréttel álmodtam. Arról a régvolt táborról, mikor a pünkösd június elejére esett - mint idén is fog. Pont azon a hétvégén voltunk fent, mikor kivirágzott az Alpok. Rododendronok és más ezer, sosem látott virág bontotta ki szirmait, mintegy a mi tiszteletünkre. Hittük, nekünk köszön a rét és a hegy. Sosem láttuk sem előtte, sem azóta ezt a virágerdőt! De álmodhattam volna a Bianchetti lyuk felett álló félszobányi szikláról, melyen, augusztus derekán húsznál is több havasi gyopár "szokott" virágozni. Mely szikla, mit sírkő éli tovább kortalan életét, míg a fagy és a nedvesség végleg felaprózza, majd a mindig fújó alpesi szél elfújja a végtelenbe. Nehéz ezt elhinni. Kucsera Márton forrás: www.caverescue.hu

2006.11.08. 08:07

Pizolit Bucsuztató Annát 1999 őszén ismertük meg, amikor alapfokú tanfolyamunkra jelentkezett. Kezdeti páratlan lelkesedése az évek multával sem csökkent. A tanfolyam után részt vett a Szamentu-barlang embert próbáló körülmények közötti térképezésében. Azóta sok szép napot és hetet töltöttünk együtt vele felszínen és barlangban egyaránt. A sziklák, a hegyek, a barlangok élete elválaszthatatlan részét képezték, mint sokunknak. Közös túráinkon mindig csodálattal figyeltük a természet iránti rajongását, ahogy örülni tudott a legapróbb dolgoknak is. Bubbát alig másfél éve ismerte meg, de március óta talán mindennél fontosabb volt neki, boldogan mesélte, hogy végre ismét szerelmes. Azóta ideje nagy részét vele töltötte, s mi csak ritkábban láttuk, de ez a dolgok rendje. Annától származik a Gubacs és Pizolit nevek összevonásával képzett "Guzolit" szó, tavaly több barlangász rendezvényen, versenyen ezzel a néven szerepeltek. Utolsó balszerencsés útjukra is együtt indultak, s tudomásul kell vennünk, hogy többé nem térnek vissza. Ezekben a szomorú napokban bizonyára sokan elgondolkodunk. A természet erőivel dacolva próbáljuk kielégíteni kíváncsiságunkat, kalandvágyunkat, vagy ilyen körülmények között dolgozunk tudományos eredményekért. Feltárjuk és térképre rajzoljuk a Föld mélyének oly távoli szegleteit, melyeknek megpillantása csak keveseknek adatik meg. Azt gondoljuk, hogy a vállalt kockázat észszerű arányban van a várható eredményekkel és azokkal a valóban kivételes élményekkel, amelyekkel eközben gazdagodunk, gazdagítjuk egymást. Ez az, amit kívülálló, soha meg nem érthet. Hisszük, hogy nem csak bátrak, de erősek, kellően megfontoltak és felkészültek vagyunk, s erről győzködjük szeretteinket is. Tudnunk kell azonban, hogy ez néha nem elég. Egészséges, és nélkülözhetetlen önbizalmunk bátorságot ad, de ha önmagunkat nem is, legalább szüleinket, gyermekeinket (és barátainkat) féltsük! Óvjuk őket attól a mérhetetlen fájdalomtól, amit az utóbbi napokban sokunk átélt! Anna, Bubba, szeretettel őrizzük emléketeket. forrás: www.pizolit.hu

2006.11.03. 01:19

Jaj, nagyon nehéz ide bármit is írni... Kedves kollégám, énekestársam, a zeneiskolában utódom volt. Kiváló tanár, kórustárs, mindig vidáman és nevetősen élt. Egy SMS-t őrzök a telefonomban, sajnos már nem tudtam neked elküldeni, de ha rápillantok, mindig eszembe jutsz. Emléked örökre velünk marad. PK

2006.11.02. 12:41

Attilának és Annának nagy terveik voltak. Februárban, miután hazajöttek volna a barlangászásból, bankkölcsönt intéztek volna, mivel egy házat szerettek volna vásárolni Pest környékén, amit már ki is néztek. Attila tervbe vette, a jobb idő beköszöntével kivitt volna megnézni a kis házukat. Két gyermeket terveztek. Nagyon boldog voltam... Mindketten nagyon szerették a természetet. A nap minden percében gondolok Rájuk... Nagyon hiányzik, hiányoznak... Írja le mindenki a Velük kapcsolatos élményét. Szabó Erzsébet Attila édesanyja

2006.11.02. 11:27

Drága Kisfiamról, Attiláról szeretnék pár sort írni. Nagyon aranyos, okos, érdeklődő. könnyen tanuló kisgyermek volt. Nagyon anyás volt Testvérével Jocyval nagyon szerették egymást. Jó testvérek voltak. Már óvodás korában - saját magától - megtanult írni, olvasni a bátyja első osztályos könyvéből. Ötéves korában egyedül átment a Nemzeti Múzeum kertjébe, mivel annak közelében laktunk. Elbeszélgetett a múzeumi dolgozókkal, minden érdekelte, minden tárgyról mindent el kellett, hogy meséljenek neki. Amíg az Üllői úton laktunk, hétéves koráig kedvenc időtöltésévé a Nemzeti Múzeum látogatása vált. Első osztálytól nyolcadikosig kitűnő bizonyítványa volt. A Péceli Mezőgazdasági Szakközépiskolát szintén kitűnővel zárta. Utána beíratkozott a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre, ahol három diplomát szerzett. Agrármérnök, mérnök-tanár, felsőfokú logisztikusi végzettséget. Itt is kitűnő eredménnyel és 10 ezer forintos jutalommal kiemelkedő eredményéért. Agrármérnökként is megállta a helyét. Szakmáját nagyon szerette. Angolból volt nyelvvizsgája, de több nyelven beszélt. A Mertcontrollnál dolgozott agrármérnökként. Fél évet elvégzett a Jogi Egyetem levelező karán. Képzett hegymászó, barlangász volt. 15 éve űzte ezeket a sportokat. Saját barlangász csoportja volt barátjával, Szabó Dénessel alapították Gubacs néven. Két nagy hegyet megmászott 2001-ben Dél-Amerikában az Andokban, 7 ezer méteres hegyet. Máshol is megmászott nagy hegyet, de őt már a barlangászás jobban érdekelte. 7000 méter magasan oxigénhiánya volt és ez nagyon zavarta. Barlangász versenyeket nyert, barlangi mentő képesítést szerzett két éve. Búvárkodott, túravezető volt. Szerette az extrém sportokat, fent és lent. Télen síelt, kajakozott, vízitúrákon, vadvízi evezéseken vett részt. Karatézott, jógázott. Minden sport érdekelte, ami még ezen felül belefért az idejébe. Mindig precizen, pontosan mindent kiszámított minden lépését. Sajnos a helikopteres segítség számukra csak 12 óra múlva érkezett. Ő mindenkin segített, akin csak tudott, sajnos Rajtuk már nem tudtak segíteni. Csodálos gyermek volt. Elég nagy baj, hogy csak 32 évig élhetett. Örülök, hogy ezt a 32 évet vele tölthettem. Hálát adok a sorsnak érte. Nagyon fájdalmas a hiánya, mindig várom, hátha betoppan, és azt mondja: Anyukám gondoltam Rád, meglátogattalak...

[33-14] [13-1]